Nekem a laptopommal szerencsém volt, mert azon olyan operációs rendszer fut, amelyben beépített szülői felügyelet program van. Úgyhogy itt nem volt más teendőm, mint egy új felhasználói profilt kialakítani a gyerkőcnek, ahol egy kis ikon már jelezte is, hogy rögtön aktiválhatom a szülői felügyelet funkciókat (a hogyanról bővebben itt). Nemcsak azt állíthatjuk be, hogy mit böngésszen a gyerek, hanem azt is, hogy mikor, ebben egy csinos kis táblázat-naptár lesz a segítségünkre.

Az öregecskedő, lecserélésre érett asztali számítógépünkön egy régebbi operációs rendszer működik csak, úgyhogy Gugli-barátunkkal felfedezőútra indultam, milyen szülői felügyelet szoftver áll hozzá rendelkezésre. Örömmel tapasztaltam, hogy a szélessávú internetszolgáltatóm februári sajtóközleménye szerint ingyen hozzájuthatok egy ilyen biztonságos számítógépes játszótérhez, amely ráadásul az Európai Unió által kezdeményezett Safer Internet Programban igen impozáns eredményeket ért el egy benchmark kutatásban. (Érdemes kutakodni az oldalon, a 2008-as jelentésben például 20-nál több szülői felügyelet szoftvert vizsgáltak.)

Persze nem elég, ha csak az otthoni számítógépeink vannak biztonságban, de jó hír a szülőknek, hogy sok iskola is csatlakozott a Biztonságos Böngészés Programhoz, amely a felügyelőszoftverek használatán túl a felvilágosításnak is nagy szerepet szán.  A honlapjukról letölthető egy szoftver ingyenes, otthoni próbaverziója is, és sok hasznos tanács olvasható az internet körültekintő használatához.

Különböző fórumokon a szülők sokat szapulták már napjaink gagyi külföldi rajzfilmjeit, és a régi jó kis magyar rajzfilmeket favorizálják helyettük, köztük a Mézga családról szólót is. Elismerem, hogy gyerekfejjel szórakoztatóak a történetek, de nézzétek meg egyszer odafigyelve, hogy miféle családi életet mutat be ez a régi kedvenc. Én is csak akkor döbbentem rá ennek fontosságára, amikor a kétésfélévesen közölte: “Pofont akarok adni neked!” Az idézet pedig a meséből származik…

Emlékeztetőül : a csacsika család legidősebb férfi tagja a tisztes családapa, Mézga Géza, aki hivatalnokként dolgozik. Felesége, leánykori nevén Rezovits Paula, minden bizonnyal háztartásbeliként terelgeti csemetéit (és – hozzá kell tennünk – férjét is). A família folyton civakodó testvérpárja pedig a tinilány Kriszta, és a kiskamasz Aladár. A háztartáshoz tartozik még Kriszta fekete cicusa, Maffia, és Aladár kutyája, Blöki. A szereplők különös kalandjain túl bepillantást nyerhetünk a család mindennapi életébe is, és itt kezdődik a problémám!

Bizonyítékul az Akerkiter című részből kiragadok pár jelenetet negatív példaként.
Krisztát édesapja megkéri, hogy tanuljon, de ő pimaszul elutasítja, és ezt mondja: ”… te meg akkor csak bosszankodsz, hogy nem az történik, amit te akarsz!” Géza, az apa ezen felháborodik, mire felesége, Paula, rátromfol: “Hogy szerezzen egy olyan ember érvényt az akaratának, akinek még annyi akaratereje sincs, hogy önmagának parancsoljon!” Szó szót követ, finom kis családi veszekedést látunk, ahol az apa ellen szövetkezik anya és lánya. Végül a jelenetnek úgy lesz vége, hogy a családfő kivonul, és azt mondja: “…na ezt még megbánjátok, majd én megmutatom, ki az úr ebben a házban…”
Snitt után az apa bemegy Aladár szobájába, ahol először a fia megpróbálja lerázni, miszerint nem ér rá. Mézga Géza már ekkor is ideges, majd később, amikor fiacskája becsmérlő szavakkal illeti fotózási tudását, elhangzik szájából a mondat: “Pofont akarok adni neked!” Szerencsére Aladár elhúzódik előle, és azt mondja:  “Nem értek egyet a nevelési módszereiddel!”

Rengeteg hasonló szituáció fordul elő az epizódokban, folyamatos a feszültség. Mert miféle családi kommunikáció zajlik közöttük? Egyik családtag sem adja meg a tiszteletet a másiknak. Az apa az említett részben Aladárnál pofonnal kíván érvényt szerezni akaratának. A gyerekek feleselnek szüleiknek, sőt egymást is folytonosan becsmérlik. Paula állandóan lesajnálóan beszél férjéről, ráadásul minden rész végén elhangzik a “Miért is nem mentem inkább Hufnágel Pistihez feleségül?” refrén.

Gondolom, hogy 1968-ban, amikor elkészült az első rész, még másmilyenek voltak a családi szerepek, de nem hiszem, hogy a “papa, mama, gyerekek, csupa szív, szeretet”  így néz ki, bármilyen évszámot is írjunk.

Az egyik ajánlott felhasználási terület a fokozatos leszokást célozza, egyre kisebb és kisebb nikotinpatronok használatával el lehet jutni a nikotinmentes állapotig. Ez tényleg alternatíva lehet a magukat menthetetlen dohányosnak mondóknak, mert nemcsak a nikotin fokozatos leépítését célozza, mint a ma használatos leszoktató tapaszok és rágógumik, hanem meghagyja a dohányzási rituálét, ami sokaknak többet jelent, mint a napi nikotinadag.

A másik célzott terület a dohányzási tilalom alá eső helyszínek, mint például repülőterek, munkahelyek, egészségügyi intézmények, de néhány városban már az összes közterület ilyen Magyarországon is. A dohányzás feltételeinek szigorítása egyre nagyobb teret ad ennek az alternatív lehetőségnek, persze a politika, a bürokrácia és a dohánylobbi ebbe is beleszólt (naná, bevétel- és jövedéki adó kiesést okozna), de ezekről már írt részletesebben a Világgazdaság és a HVG.

Ugyan én még sosem találkoztam e-cigarettát pöfékelővel, az olvasottak alapján kénytelen vagyok a Gyalog galopp örökzöld szavaival élni: “Bámulatos, hol tart már a tudomány!”

Egy hónapja még azt sem tudtam, hogy mi az a Twitter/csirip. Először a Médiablogban találkoztam a fogalommal, és pollner azóta többször is kiemelte a twitterezés jelentőségét egy újságíró életében. Ezt a tanácsot megfogadva regisztráltam a twitter.com-on, ahonnan automatikusan átkerültem a Turulcsiripre is, ami a Twitter magyar felhasználóinak gyűjtőhelye. Eddig nem használtam túl sok mindenre ezt az SMS tömörségével vetekedő, bejegyzésenként maximum 140 karaktert megengedő mikroblog-szolgáltatást, igazán értelmét sem láttam. Máig.

Mert ma kinyílt a világ. Úgy voltam ott a startup konferencián, hogy alapvetően a ustream videofolyamán valós időben néztem/hallgattam online a konferenciát, és mellette a Turulcsiripen követtem a résztvevők és hozzám hasonló távoli felhasználók tweetjeit. Ezen kívül egy backchannel is rendelkezésre állt, amin kérdéseket lehetett feltenni a színpadon beszélgetőknek, de a #startup tages tweetek is megjelentek a gyors helyi moderálás után a helyszíni kivetítőn. Több órát töltöttem a képernyőre tapadva, és nagyon élveztem. Vettem a helyszín rezdüléseit, a valósidejű reakciókat, együtt élhettem az eseménnyel. Ott voltam a csiripelések segítségével a széksorok között, például amikor az egyik geek nokiatöltőt kunyerált társaitól, vagy amikor egy szimpatikus kerekasztal-résztvevő lámpalázáról értesültem.  Akár azonnal készülhetett volna egy részletes tudósítás vagy “helyszíni” riport a konferenciáról (most családi kötöttségeim miatt csak a porontyaim lefektetése után íródik ez a poszt, de az elvi lehetőség megvolt).

Szóval megtört a jég nálam Twitter-ügyben, következő projektként is ott fogok témára vadászni… Próbáljátok ki Ti is, és kövessük egymást a Turulcsiripen!

Számos újságíró próbálja követni ezt a stílust, de sajnos sokszor ez hajmeresztő címadásokhoz vezet. Ilyenkor születnek olyan gyöngyszemek, mint például a “Sínen van a zászlóshajó” vagy a ”Bringó Hanta”. Pedig a címnek központi szerepe van a cikk életében: azon túl, hogy figyelemfelkeltő, a kenyérszöveg reklámja is, utalnia kell a rákövetkező szöveg tartalmára. Az erre tévedő kommentelőknek felkínálom játékra, hogy találgassanak, vajon miről szólhattak a fenti ominózus címekkel koronázott cikkek. Keresőprogramok helyett inkább a fantáziátokat javaslom forrásként, kíváncsi lennék, ki mire asszociál.

Az online újságírásban nem feltétlenül az idétlenség miatt keletkeznek ilyen fősorok. Míg a print kiadványokban nagyobb a szabadság a címzésnél, hiszen a cím alatt egyből kezdődik a szöveg, online esetben sokszor csak a cikk linkjével találkozunk, így a szerzők az idézettekhez hasonló szóvirágokkal ösztönzik érdeklődésünket. Ezek a kattintásgenerátorok hamar visszaüthetnek, mert ha az olvasó sokszor csalódik így, hogy a tartalom nagyon más, mint amit a cím sugallt, elpártolhatnak az újságtól vagy a szerzőtől.

Amikor először megfogalmazódott bennem ennek a bejegyzésnek az ötlete, végig egy blikkfangos címen törtem a fejemet. Aztán ahogy haladtam az anyaggyűjtéssel, inkább arra hajlottam, hogy egy egyszerű, értehető címem legyen, ami mentes a szenzációhajhászattól és tényleg témába vágó. Ekkor a piszkozatom címe még A cikk címe volt. Ugye, milyen unalmas? Aztán végre-valahára jött az ihlet, és megszületett a fent olvasható, (szerintem) egyszerű-nagyszerű megoldás.

Vagy ha el is hagyod, a kezdeti sokk után gyorsan keresd meg! Nekem egy 18 hónapost sikerült elhagyni… A bevásárlásból két szatyorral megpakolva értünk haza, és elengedtem a kezét, amíg a lépcsőházban kiürítettem a postaládát, majd indultunk volna a lift felé, de a másfélévesnek nyoma veszett! Először földbe gyökerezett a lábam, de aztán felismerve a helyzetet, eldobtam szatyrot-újságot, a magassarkúmat lerúgtam, és uccu, rohanás fel a lépcsőn! Az ötödiken értem utol a liftet, ahol az ajtó feltárulása után egy kedves idős néni kezét szorongató, vigyorgó poronty fogadott Hepiend, tényleg, de másnap beszereztem egy gyerekpórázt…

Nem a gyerekpóráz az egyetlen üdvözítő eszköz persze. A legegyszerűbb, ha magunkra kötjük a gyereket, akár kenguruban, akár kendőben. Többgyerekeseknél ez addig működik, amíg a cipelő/cipelt arány egy az egyhez, utána már nehezebben megvalósítható. Lehet kombinálni a dolgot, babakocsiba a nagyobbat, kendőbe a kisebbet, de amikor már olyan önjáró és önálló a kisded, hogy nem akar babakocsiba ülni, jöhetnek az alternatív gyerekőrző izék.

Gyerekpóráz, leánykori nevén biztonsági hám

Sokan most biztosan a fejükhöz kapnak, hogy ki az a kegyetlen szülő, aki így “felszerszámozza” a gyerekét (na jó ez csak vicc volt…). De igenis ez is egy opció, például akkor tesz nagyon jó szolgálatot, amikor az anyuka két kézzel próbálja feltaszajtani a nagy babakocsiját a járdaszigetre, és így el kellene engednie a másik gyerek kezét éppen az úttest előtt. Vagy ha a 2+ gyerekes szülőnek meg kell küzdenie az aluljáróbajutással: babakocsival lépcsőzni egyébként sem kis mutatvány, de ha egy-két másik kisgyerkőcöt is szemmel kell tartania közben, tényleg nagy segítséget adhat egy gyerekpóráz. Sokféle változat létezik belőle,  a klasszikus hevedereken kívül van kis hátizsákra applikált verzió, ami egyáltalán nem ijesztő.

Virtuális póráz

Igen, ilyen is van.  Aki ki akarja kerülni a nénikék szurkálódó megjegyzéseit a pórázzal kapcsolatban, alternatív megoldásként választhat egy elektronikus gyerekvigyázó kütyüt is. Ha rendezvényeken, nagyáruházban vagy csak simán nagyobb tömegben eltávolodik tőlünk a poronty, azt a készülék sípolással jelzi. Ekkor már csak elég gyorsan kell reagálnunk ahhoz, hogy elkapjuk a szökni próbáló apróságot.

Idősebb, már bulizni is járó gyerekeknél a paranoiás szülők befektethetnek egy GPS-órába is. Ez tulajdonképpen egy nyomkövető rendszer, ahol a gyerek kezén lévő óra GPS jeleit a szülő interneten követheti.

Infoband – karszalag

Ez a segédeszköz ugyan nem előzi meg a gyerkőc elvesztését, de sokat segíthet a megtalálásban. A színes karszalagra ráírhatjuk a gyerek és a szülő nevét, elérhetőségét, esetleg orvosi adatokat, allergiát, vércsoportot, egyebeket. Ez egy többször használható változat, de létezik fesztiválbelépő típusú, papír vagy műanyag egyszerhasználatos, ami iskolai, óvodai csoportok felügyeletében is hasznos lehet.

A felsorolt szerkentyűk némelyike vitára adhat okot, szabad-e így korlátoznunk gyerekeink személyes szabadságát. Amíg létezik fogyasztói társadalom, addig lesznek üzleti szereplők, akik a végtelen szülői aggódásban üzletet látnak. Mindenki döntsön saját körülményei és vérmérséklete szerint, az étlap itt olvasható, de persze nem kötelező enni…

Hoppá, azt hiszem, ideje felhívom a gyerekorvosunkat, hogy elnézést kérjek, hát nem szóról szóra ezt mondta ő is, csak nem illette ilyen királyi névvel ezt a nyavalyát? Maradjon csak az a D meg az az R betű az ő neve előtt, én meg visszamegyek ápolónőbe ahelyett, hogy a netet bújom…

Anélkül, hogy belemennénk a működési elv taglalásába, pár szó az e-papír fogalmáról. Az e-papír tulajdonképpen egy nagyon vékony, flexibilis, ún. elektroforetikus képernyő, amely háttérvilágítás nélkül működik, így túlnő az LCD-képernyők adottságain. Áramfelhasználása is jól ki van találva, a technológia sajátossága, hogy csak a tartalom megváltoztatásához igényel energiát. Az e-papírra szánt tartalom természetesen vezeték nélküli módon is érkezhet, és memóriájába rengeteg kilónyi (sőt: tonnányi) papíron rögzített információ fér el. Határtalan lehetőségek vannak az e-papír technikában, és a technológiai fejlesztések már igen előrehaladott állapotban vannak: nemcsak a színes megjelenítést, a kontrasztosságot, a vékonyságot és a tartósságot, hanem a flexibilitást  is megoldották a fejlesztők, így akár fel is csavarhatjuk jövendőbeli e-újságunkat.

Ez a technikai vívmány gyökeresen megváltoztathatja az újsághoz való hozzáállásunkat. Ezentúl ötvözhetjük az online és nyomtatott sajtó előnyeit: akár 10 percenként frissülhet a címlapunk, és egyedi tartalmakat rendezhetünk saját újságunk lapjaira, miközben megmarad az újság kézzelfoghatósága, tehát ha akarom, felcsavarom, vagy ezzel csapom agyon a beszemtelenkedő legyet az étkezőasztalon. Költséghatékonysága is kiemelendő, mivel 3-4 év egy ilyen szerkezet kihordási ideje, így sokkal olcsóbb lehet, mint naponta több négyzetméternyi újságpapír alapanyagköltsége. Nem utolsósorban pedig megkíméli környezetünket a töméntelen papír legyártásával járó terheléstől is.

És ez még nem minden. Egy ilyen vékony kijelző akár ruházatunk része is lehet. Én már látom magam előtt a jövő divatbemutatóját, ahol a modell, amikor kijön a kifutón, még pöttyös ruhában van, de amikor visszasétál, már csíkosban. Vagy képzeljük el a 22. század szendvicsemberét, akinek a kabátján fut a reklámvideó…

Amikor az önkéntességről szóló cikkemet írtam, a Publikálás gomb megnyomása előtt hosszan hezitáltam: vajon kellő mélységben ismerem-e a témát ahhoz, hogy ez a mű nyilvánosságra kerüljön? Maximalizmusom még visszatartott, de mivel az Aktualitás kategóriába szántam, minden bátorságomat összeszedve végül kattintottam. Pedig rengeteg honlapot áttanulmányoztam, órákat olvasgattam esettanulmányokat a témában, mégis úgy éreztem, csak morzsákat csíptem fel. Persze a poszt elküldése után csőstül zúdultak rám újabb információk a témával kapcsolatban…. Komolyan, mintha direkt üldözött volna: a rádióban, a neten, sőt még a barátaimmal folytatott beszélgetésben is erre terelődött valahogy a szó. Egyrészről örültem, mert ezek szerint sikerült tényleg aktuális témára lelnem, másrészről viszont sajnáltam, hogy ezek az új információk, megközelítések nem kerültek bele a cikkbe.

A Krizsó Szilvia-sztorit folytatva, utánaolvastam a témának. Luca lánya 10 hónapos lehetett, amikor heti 1-2 napra visszatért a képernyőre. Egy helyen azt nyilatkozta, hogy délután kettőre jött a bébiszitter, ő meg beköltözött a dolgozószobájába, az esti témákra készülni. Nem csak bele-beleolvasott a napisajtóba két kanál almapüré között, nem csak szörfölt a neten büfiztetés közben, hanem félrevonult, és kőkeményen dolgozott. Mert a készülés is maximális koncentrációt igényel. Amit a nagyközönség lát egy műsorból, az csak a jéghegy csúcsa, egy 5 perces riport például. De a víz alatti rész sok ezer betű elolvasását, több óra koncentrált készülést igényel.

Tanulságos történet. Felhívta a figyelmet arra, hogy az újságírónak egészséges egyensúlyt kell kialakítani egy anyagnál a frissesség és a téma mélységét tekintve. A készülés pedig legyen komoly: a rendelkezésre álló idő alatt minél több fontos dolgot kell összegyűjteni az aktuális témáról. Ezeket pedig szerintem a gyakorlat taníthatja meg a legjobban – tehát: blogírásra fel!

Hát nem, itt most egészen másról lesz szó, az önkéntes munkáról. Kis magyar társadalmunkra eleddig nem volt túl jellemző az ilyen, a közös jó érdekében, személyes akaratból végzett ellenszolgáltatás nélküli munka, a fogalmat is jórészt csak külföldi filmekből ismerhettük meg, hiszen a nyugati kultúrákban már nagy múltja van a mozgalomnak. Az utóbbi időben viszont itthon is egyre többet találkozunk önkénteseket toborzó felhívásokkal, 10-99 éves korig akár.

Gyerekeknek legtöbbször állatkertek, menhelyek kínálnak önkéntes lehetőségeket. Ezek során a fiatalok ízelítőt kapnak a rendszeresség fontosságából, fejlődhet felelősségvállalásuk, és közösségi kompetenciákat szerezhetnek. A nyíregyházi Állatbarát Alapítvány igen szervezett formában várja csapatába az érdeklődőket, és nemcsak a gyerekeket, szívesen látják minden korosztály segítő szándékát, akiket a hasznosság, a változatosság és a kikapcsolódás lehetősége motivál a velük való együttműködésre.

A munkanélküliek életében is fontos állomás lehet egy-egy önkéntes munka: nemcsak az önbecsülés helyreállításában segít, hanem hozzájárulhat a jövendő állás elnyeréséhez: akár tapasztalatok szerzésével, akár kapcsolatok bővülésével. A frissdiplomásoknak, akik szakmai tapasztalat tekintetében még nem büszkélkedhetnek kilométernyi felsorolással, nagyszerűen mutathat az önéletrajzában az önkéntes munkatapasztalat. Pláne, ha a fiatal ráadásul külföldön vett részt valamilyen önkéntes munkában.

Az idősebb korosztály a munkavégző korból kikerülve találhat magának ilyen elfoglaltságot, így ismét aktívnak érezheti magát, szabadidejét önkéntes munkára fordítva. Most például a Jósa András Oktatókórházban nyílik lehetőség  ilyen formában a betegek segítésére.

Vallási szervezetek nagyon sokszor vállalják magunkra az önkéntesség koordinálását,  a Kelet Karitász a katolikus önkénteseket gyűjti egybe a régióban. Egyébként is sok szervezet segíti a felek egymásra találását. Kiemelendő közülük a www.onkentes.hu honlap, amely kereső és kínáló adatbázist is kezel, és amelyben nemcsak magyarországi, hanem külföldi fogadószervezetek is jelen vannak.

Jó tudni, hogy bizonyos esetekben (például engedélyköteles építési munka, gyerekek rendszeres önkénteskedése, néhány juttatás esetén stb.) írásbeli megállapodást kell kötni a feleknek. Az önkéntes munka is jogviszony, részletes szabályozása a 2005. évi LXXXVIII., a közérdekű önkéntes tevékenységről szóló törvényben található.